2. rész Egyenesen tovább

Sziasztok! Nem gondoltam volna, hogy már az első résznél, amit ráadásul még csak tegnap tettem fel, szerzek két feliratkozót, és egy kommentet. Meglepődtem! És nagyon örültem. Olyannyira, hogy úgy döntöttem megírom a 2. részt és fel is teszem ma. Rettentő sokat számít a véleményetek, és nagyon köszönöm, ha ezt leírjátok egy-egy kommentben a részek után! Azt hiszem az ösztönöz arra, hogy írjak.:) Köszönöm a támogatást így, már az első részeknél. Ezekszerint nem volt hiábavaló belekezdenem. Remélem ez a rész is tetszik, és véleményt fűztök hozzá. Jó olvasást!

Ezerszer csókol benneteket; Rina.

-Hey!-magabiztosnak egyáltalán nem mondható hangom repült a sorok közé, kedves mikrofonom segítségével. Más esetben imádtam volna, hogy az ujjaim között forgathatok egy eredeti darabot, és nem csak az otthoni samponos flakonnal bohóckodhatok. De most, hogy még a kamera állása sem csigáz fel, rettentően megijedtem. Én lettem volna a srác, aki kihátrál az egész elől, ezzel elengedi a céljait, amit már gyerekkora óta őriz egymagában. Számba harapva csesztem le magam gondolatban, amiért ilyeneken jár az eszem, mikor krízis helyzet van.
-Ki üdvözölhetünk személyedben?-dőlt előrébb a székében Simon, szokásosan tollat forgatott az ujjai között, és egyből arra gondoltam, hogy majd az én borzalmas kritikámat fogja a következő percekben papírra vésni.
-Harry Styles vagyok.-amint ezt kimondtam, elkaptam a szám elől a mikrofont és torkot köszörültem. Egyrészt a hirtelen jött rekedtség ellen, másrészt pedig az éneklés segítsége céljából. 
-Hány éves vagy?-kérdezte az asztal másik oldalán ülő Louis. Ő nem volt figyelmesebb, sőt. Lustán dőlt hátra a székében, amit lejjebb is engedett, hogy kényelmesebben el tudjon rajta terülni. Lábait keresztbe tette, és szerintem szünetekben képes arra is, hogy felpakolja mindkét talpát az asztalra. Egyik kezében egy pohár víz pihent, arra várva, hogy végre megigyák. Louisnak még a haja sem állt jól, és ezt szó szerint értettem. Én azt hittem itt a mentorok teljes segítséget kapnak a stílusukat és megjelenésüket tekintve, ezek szerint viszont ő volt az, aki ellenállt. Hangosan megköszörülte a torkát, ezzel felébresztett engem a tanulmányozásából. Lehet, hogy túl sokáig bámultam volna?
-18.-feleltem szégyenlősnek mutatkozva, mire félmosolyra húzta ajkait. 
-Hallgatunk, Harry.-a végső löketet Cheryl adta meg. A hangosítókra tekintettem, és mikor az egyik férfi magasba emelt kézzel számolt vissza, mély levegőt véve készültem a következő megpróbáltatásra.
Aztán amikor megszólalt a zene, hirtelen mintha kikapcsoltam volna. A tenyerem sem izzadt, még csak a térdem se remegett, és a hangom sem csúszott el egy helyen sem. Egyedül arra koncentráltam, hogy át tudjam adni, hogy ugyanúgy énekeljem el a dalt, mint otthon a volt barátnőmnek, akit egykor annyira szerettem. Hirtelen emlékek törtek rám, és nem fogtam vissza magam, hogy belesűrítsem ezeket az előadásomba. Fesztelenül mozogtam, a lábaim maguktól vezettek végig a színpadon, úgy éreztem magam, mintha igazán otthon lennék. A dal végeztével, mintha egy ólomsúlyt akasztottak volna le rólam sóhajtottam fel, s csak azután engedtem magam átadni a külső világnak. A külső világnak, amelyben most kifejezetten tetszett a lét. Az emberek felálltak a sorok között, és sikongatva tapsoltak, ami pedig még jobban meglepett, hogy a mentorok közül Cheryl és Simon is talpra állt. Vissza sem fogva égig nyúló vigyorom hajoltam meg többször, egyszerűen csak élveztem ott lenni.
-Harry!-a mentorok helyet foglaltak, és elsősorban Cheryl próbálta túlkiabálni a tömeget. Nevetnem kellett sikertelen próbálkozásán. 
-Harry! Csak egy kérdésem lenne!-végül úgy döntött, nem várja meg a lenyugvó tömeget, helyette megpróbálta túlkiabálni őket.-Mégis hol voltál te eddig?!-nevetett fel kérdése végén, pedig tudta jól, ezzel a kérdésével csak jobban fellázítja a jelenlévőket. Hálásan hajoltam meg újra, ekkora megtiszteltetés nem is érhetett volna! A taps csak akkor halkult el, mikor Louis felemelte a kezét. Ettől viszont tartottam. Ő volt az, aki az egész produkció alatt rezzenéstelen arccal ült, és a végén sem mutatott semmi jelet arra, hogy talán tetszett is neki az, amit én itt most elhappoltam. 
-Ez kérem, minőségi produkció!-hosszas, és számomra feszült csend után szólalt csak meg. Szerintem amúgy egészen idáig azon gondolkozott, hogy ezt hogyan tudná másképpen megfogalmazni, de kit is érdekel ez, ha tőle dicséretnek számít? Újra csak meghajolni tudtam, és kinyökögni egy "köszönöm"-öt, de a beszédet inkább hátrahagytam tekintve mennyire érezhető rajta, hogy milyen állapotban vagyok éppen.
-Igent mondok.-bólintott Simon, és egy pillanatra még a tollát is letette az asztalra. Tényleg, vajon mit írt fel a lapjára?
-Természetesen igen!-küldött felém puszikat Cheryl. Alighanem a vöröslő fejem miatt nevetett fel hirtelen mindenki, de az is lehet, hogy a kis magánakcióm miatt, amit azzal értem el, hogy felemelve a kezem kaptam el Cheryl láthatatlan puszijait. 
-Mi más lenne, ha nem igen?-mosolygott Nicole, két kezét feltartva mutatott x-et, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről. Azaz csak a fele, ugyanis igen, tovább megyek, de nekem rettentően számít az utolsó mentor véleménye is.
-Nagyon remélem, hogy a fiúk kategóriáját kapom, mert öröm és megtiszteltetés lenne veled együtt dolgozni. Igen!-sarkam elhagyta a talajt, akkorát ugrottam hirtelen a levegőben. Levakarhatatlan vigyorral köszöntem meg vagy százszor az elhangzott értékelést, és hogy tovább juttattak. Visszaadtam a mikrofont ugyanannak a nőnek, akitől kaptam és a kirakott tábla szerint mentem abba az irányba, amerre az mutatott. Amikor megláttam Gemmát és Niallt, szinte rohanni kezdtem, majd egyszerre ugrottam a karjaik közé.
-Mondtam én, hogy menni fog!-ütött a vállamba Gem, mire halkan felnevettem. Hogyne, ő aztán megmondta. A mai napig él bennem a hangja, ahogy azt ordítja nekem, hogy "Ne óbégass már, te szerencsétlen!" vagy, "Már megint nyávog.." és ezen kifejezések bájos testvérei. Elszakadva tőlük egy újabb kar fonódott körém. Szorosan öleltem magamhoz anyát, akinek jelen pillanatban könnyek áztatták az arcát. Lehet, hogy elértem, hogy büszke legyen rám? Hogy igazán büszke legyen rám? 
-Mész a táborba Tesó!-tapsolt hangosan Niall, ezzel még jobban feldobva a kedvem.
-Gratulálok Harry, a táborban találkozunk!-szinte ennyi volt csak, amit Dermot, a műsor házigazdája ki tudott bökni, ugyanis Gemma, anya és Niall egyszerre akartak mondani mindent, ezzel szóhoz sem jutva szegény srácot. Halványan mosolyogva megöleltem, ami meglephette, ugyanis utána az arcát elnézve egyáltalán nem számított erre az aprócska kis gesztusra.
-Te komolyan tovább jutottál!-sikította Gemma, szerencsére már a kocsiban. Addig, amíg sikeresen elhagytuk az épületet, megpróbált csendben maradni, úgy látszik tényleg határon állt már szegény. Buján bólogatni kezdtem, a szám kezdett fáradni, ennek ellenére is szüntelenül vigyorogva bámultam ki az ablakon. Niall mellettem az X Factor bevezető zenéjét kezdte gitározni, én pedig azt hiszem kezdtem felfogni, hogy sikerült.

***

-De basszus ez nem jó!-trappoltam hisztisen a szobám közepén állva. Jobb oldalról táskák vettek körül, bal oldalamon pedig ruhák. Mögöttem Gemma készült szerintem megfojtani, annyira kiidegeltem már, előttem pedig anya fogott a kezébe két nadrágot.
-Csak tegyünk be pár ruhát.-felelte nyugodtan, és a neki tetszőleges táskába kezdett pakolni. Anya mindig is az az ember volt, aki folyton megtalálta azokat a ruhákat, amiket még életemben nem láttam, és nem is hordtam, mégis helyet kaptak a szekrényemben. Mint említettem, anyának ez egy precíz szokása.
-Nem is mondtad, kit akarnál mentornak?-próbálta elterelni a figyelmem Gemma. Halkan sóhajtva ültem le az ágyam szélére, fél szemmel azt lestem, hogy anya miket pakol el, fél szemmel pedig Gemre figyeltem.
-Nem tudom. Simon általában a csapatokat kapta. Pedig jó lett volna hozzá kerülni. A másik pedig Louis.-meredtem a szobám falára. 
-Mi bajod van Cheryllel és Nicoleval?-bandzsított rám, mire eltoltam magam mellől.
-Nincs bajom velük, én csak válaszoltam a kérdésedre.-nyújtottam rá a nyelvem, majd felállva segítettem anyának, a további cuccaim elhelyezésében. Nem kell olyan sok dolog..Gondoltam én.
-Ha Louishoz kerülsz, muszáj összehoznod vele egy vacsira.-Gemma keresztbe feküdt az ágyon, a haja lelógott a földre, tipikusan abban a pózban volt, mint amiben álmodozni szokott.
-Ezt te sem gondoltad komolyan.-hitetlenkedtem merész kijelentésén.
-Viccelsz? Louis Tomlinson? Hogy a fenébe ne?! Egy tökéletes hapsi, aki ráadásul dúsgazdag, és láttad mennyire rosszfiús? Te jó ég, olvadtam amikor több kijelzőről figyelhettem őt! Öcsi, nem ronthatod ezt el nekem!-ült fel hirtelen. Visszafogva röhögésem bólogattam. Persze, majd ő és a híres Louis Tomlinson. Röhög a vakbelem, komolyan. 
Egy nagyobb bőröndbe belegyömöszöltünk minden fontosabb ruhát, tisztálkodási szereket, és természetesen a laptopom, amit semmilyen körülmények között nem hagytam volna itthon. Újra elolvastam az utasításokat a papíron, amit kaptam, legfőképpen az érdekelt, mikor indulunk. Holnap, miután kiderül, hogy melyik kategória melyik mentorhoz csatlakozik, elvisznek minket a táborba, amire állítólag 3 dalt is be kell magolnom, úgy 3-4 nap alatt. Aztán ha minden jól megy, tovább a mentorok házába, onnan pedig az élőshowba. Már most mindent leírtak, de egyáltalán nem gondoltak arra, hogy egy versenyzőnek, mondjuk történetesen nekem, megnehezíti a felkészülést. Nem figyelhetek a jelenre, ha már felvázolták előre a csodálatos jövőt. Sosem szerettem volna ennyire semmit, mint most tovább menni. Karriert alakítani, és egyszerűen csak azt csinálni, amit szeretek. 
A lap oldalára volt feljegyezve az összes időpont, kezdve a meghallgatással, és a táborral. Grimasz ült ki az arcomra, amikor a számokra tapadtak a szemeim. Gyűlölök korán kelni. Utálok. Már pedig ha szeretnék kihozni ebből valamit, akkor holnap reggel nyolcra, az aréna előtt kell állnom.