4. rész Tábor

Halihó! Rengeteg idő után, új rész. Igazán sajnálom a kimaradt időt, azonban ebben a két hétben, egy dolog körül forgott minden; a koncertjegyek körül. Güriztem érte, sírtam érte, ígéreteket tettem érte, de a lényeg, hogy megvan, és már itt tartom a kezemben a jegyemet! Remélem innen is sokatokat látom majd a bécsi One Direction koncerten!:D Innentől rendesen mennek tovább a részek, ugyan nem tudom milyen időközönként, de 4 napnál sosem fog kimaradni több:) Ja, és nagyon-nagyon köszönöm a feliratkozókat, és a kommenteket, amiket eddig kaptam! Ezek azok, amik vezetnek az írásban^^ Jó olvasást!

Ezerszer csókol benneteket; Rina.

Wonderwal
All Of Me
Feel

-Miattam ne álljatok meg, fiatalok!-tekintetét elkapta rólam, én pedig hálát adtam az égnek, hogy az arcomra vetülő árnyék miatt nem látni, mennyire elvörösödtem. A lábamat bámultam, majd a botomat, amiről ráragadt pillecukor lógott a földre. Louis helyet foglalt széles társasági körünkben, és kötelező szerűen kellett ráfigyelnem, mivel előttem nem messze ült le. Veszthetem a játékot a bunkóságom miatt? Nem. A gitáros srác hátrapakolta a hangszerét, és hirtelen mindenkinek eltűnt a fene nagy jókedve, amit előbb még érezni lehetett. Feszültség uralkodott el rajtuk, bár, ha kaptunk volna egy kis szeszt, most talán nem bánnánk, hogy az ül köztünk, aki a jövőnket határozza meg ebben a pár napban. Én legalábbis átkozottul vágytam egy kis alkoholra, és arra, hogy teljesen felszabadultnak érezzem magam. Túl sok az idegeskedés, a félelem és a versenyszellem sem könnyíti meg a dolgom. 
-Tudom, néhányan meglepődtetek azon, hogy ide hoztak titeket. Az elmúlt években nem így volt leírva a verseny menete.-köszörülte meg a torkát a mentorunk. Hosszú, vékony lábait kinyújtva keresztbe fonta, karjaival a farönkbe kapaszkodott, amin ült. Tincsei össze-vissza meredeztek, és még a sötét ellenére is rendesen kivehető volt vörös árnyalatban úszó arca. Vagy fázik, vagy ivott. Ha az utóbbi, kérem a panaszkönyvet.
-Mi értelme van ennek?-szólalt meg James nagy bátran, mire mindenki rákapta a tekintetét. Összevont szemöldökkel néztem a mellettem ülő Liamre, aki elhúzta a száját. James a szobatársunk, és most nem éppen a jó oldalát mutatja. Várjunk, van neki egyáltalán jó oldala?
-Remek kérdés. Nem is számítottam másra.-Louis szüntelenül mosolygott, még akkor is, mikor két kezét a szájához emelte és belefújt, ezzel felmelegítve mancsait. Az arca vonzotta a tekintetem, és azt vettem észre magamon, hogy fogaimat erősen karcolja a pulóverem cipzárja, mosolyom pedig lassan kitüremkedik a gallér alól. Vitathatatlanul nyugtató mosolya van, ám magamra parancsoltam, mert körülnézve megállapítottam, hogy csak belőlem csalt ki egy boldog vigyort. -Több időt kaptatok a felkészülésre, mint az előző szériákban szereplő versenyzők, úgy gondolom ennek örülnötök kellene. Holnaptól pedig egyre kevesebben fogtok a tűz elé ülni.-bólintott és rám vezette a tekintetét. Hatalmasat nyeltem, nem, nem akartam hazamenni. Nem ilyen korán, nem úgy, hogy nem mutathattam magamból többet. Louis pedig olyan határozottan meredt rám a kijelentése után, hogy egyre jobban elbizonytalanodtam. 
-Nem úgy volt, hogy a hét végén derül ki, ki megy haza?-egy újabb kérdés, valahonnan hátulról, nem vettem a fáradtságot, hogy odanézzek, ki kérdezett.
-Kinek van kedve játszani, nem igaz?-húzta ki magát Louis, majd felállt a helyéről. -Pihenjétek ki magatokat, holnap találkozunk.-porolta le a nadrágját, majd még egyet intve fordult meg, és indult el. Én pedig fogalmam sincs mit gondoltam ebben a pillanatban, de olyan gyorsan pattantam fel, hogy szinte megszédülten estem vissza a fenekemre.
-Hey Harry, minden rendben?-fogta meg a kezem Liam, aki aggódóan nézett fel rám. Határozottnak tűnve bólogattam, majd kitépve a karom kezei közül iramodtam meg, egyenesen átvágva a többieken. A vérem a fülemben zubogott mikor hosszú lépteimmel beértem Louist, kezemet az övére tettem, hogy észrevegyen.
-Áh, Harry, igaz?-amint megfordult és rám nézett, elmosolyodott, aztán kérdő pillantással illetett.
-Öhm, én csak..-motyogtam. A térdeim megrogytak, idegesen tördeltem az ujjaimat miközben félrenéztem, hogy még csak egy pillanatra se kelljen a szemeibe tekintenem. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy miért jöttem utána.
-Van valami baj?-ráncba szaladt a homloka, aggódóan meredt rám és fogta meg a vállam.-Rosszul érzed magad?-hajolt közelebb. Ekkor megéreztem az illatát. Elbódultan hőköltem hátra, és dadogni kezdtem.
-A..a..nővérem..Szóval a nővérem..-kattogott az agyam, úristen, mit is akarok én ebből kihozni? Még mindig a vállamat szorította, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék. Megijedtem attól, hogy kiment a fejemből, mit akartam tőle kérdezni, ténylegesen. Most pedig azon töröm magam, hogy azt mondjam neki, Gemma szívesen hetyegne vele? Egy életre elcseszném a még el sem induló karrierem.
-Jól van, semmi gond. Üljünk le egy kicsit.-kezei észrevétlenül csúsztak a derekamra, és egészen a tábor bejáratánál fekvő padig terelt, egy pillanatra sem engedve el. -Most meséld el, mi történt.-leguggolt elém, két kezét a térdeimnek támasztotta és úgy nézett fel az arcomra. Esélyem sem volt elnézni róla. Hosszasan fújtam ki a levegőt, próbáltam megfejteni saját magam, hogy most mégis mit mondjak, azt mégsem vallhatom be, hogy csak azt akartam, hogy egyedül felém intézzen szavakat. Még a végén azt hinné egy idióta kis meleg kölyök vagyok, aki azért van itt, hogy levegye a lábáról az új mentort. Még ha meleg is lennék. Titkon azt reméltem, a többi srácból is kihoz ilyesfajta reakciókat, mint például belőlem éppen, már csak azzal, hogy előttem guggol, és nekem kell lenéznem rá. Csak széttennem kellene a lábaimat és máris..
Te jó ég. Szent szűz élet. 
Arcomat a tenyerembe temettem szégyenemben, ugyan ő nem tudhatta mire gondoltam éppen. Csak én tudtam, és ennyi elég is volt, bőven. Nem gondolhatok ilyen dolgokra. Ő férfi. Én is férfi vagyok.
De az ajkai..
Ő a mentorom, a vezérem. És híres. És tuti nem meleg.
De én se vagyok meleg!
Hogy a fenébe gondolhatok ennyire szürreális dolgokra. Nem, nem szabad.
-Na jó Harry, kezdek komolyan megijedni.-magammal való veszekedésem tárgya hangja zökkentett ki az elfoglaltságomból. 
-A macskám..Meghalt..-zokogás szerű hangot hallattam. Azt hiszem, életemben nem kerültem még ilyen kínos szituációba. Ráadásul időközben rájöttem, hogy valójában a táborról szerettem volna vele beszélni, ehhez képest teljesen más sült ki belőle. 
Ujjaimat óvatosan, résnyire nyitottam szét a szemeim előtt, és úgy tekintgettem Louis felé, aki úgy látszott, elgondolkodott valamin. Fejemben rögtön gondolatok kezdtek cikázni, ha kivágnám magam valahogy, akkor sem én lennék a nyertes fél, így is úgy is életem legkínosabb szituációját élem meg éppen. 
-Próbálj meg a versenyre koncentrálni. A legtöbbet kell kihoznod magadból. Tehetséges vagy, nem hagyhatod ezt a lehetőséget elúszni.-sóhajtott végül, felegyenesedett és mellém ült.-Aztán ha ezt megcsinálod, veszek neked egy kiscicát.-bokszolt bele a vállamba. Megkönnyebbülve húztam el a kezem az arcom elől, és halványan elmosolyodva fordítottam Louis felé a fejem. Ám mire megszólalhattam volna, ő felállt, és egy kacsintás után elment.

Nem foglalkoztam az akkori kusza gondolataimmal. Száz százalékosan oda akartam tenni magam a táborban, és munkálkodásom mellett remekül összehaverkodtam Liammel. Nagyon tud a srác, zseniális. Abban biztos vagyok, hogy ő továbbjut. 
Idegesen rágtam a körmöm amíg az épület elkülönített részén járkáltam, néha jár erre pár lány, és ismerős fiúk, sőt, még Ashtont is láttam, de nem különösebben foglalkoztattak a többiek. Arra vártam, hogy én kerüljek végre sorra, és mikor ez megtörtént, immár felengedve léptem színpadra.
-Hey, Harry!-Louis biztatóan mosolygott, amit készségesen viszonoztam, majd egy pillantást vetettem a többi mentorra is. Újra ugyanaz a nyomás, mint az elején, azonban most, mikor megszólalt a zene, nem sikerült teljesen felengednem. Nem éreztem azt, mint a legelső meghallgatáson, hogy teljesen átadhattam magam a dalnak. Valami..Nem klappolt. És ezt nem csak én éreztem. Louis mosolya is lassan halványult, én pedig a végére már hagytam is a megmaradt pár sort. Beletörődtem, hogy nekem ez nem megy. Magam mellé engedtem a mikrofont, és a szabadon lévő kezemet a szemeim elé emeltem. Vártam, hogy kritikát mondjanak, hogy lealázzanak, ehhez képest azonban csak percekig ott álltam, lehajtott fejjel, és nem mertem felnézni. Görcsös csend hasította a levegőt, utáltam akkor létezni. Miért nem sikerült? Hiszen annyit készültem rá...
-Köszönjük.-sóhajtott végül Nicole, ezzel kiadva utamat. Szinte lefutottam a színpadról, és mit sem törődve a kamerákkal, őrjöngve vetettem oda az egyik statisztának a mikrofont. A hajamba túrva rúgtam a falba, majd intettem, nemtetszésemet kifejezve, hogy még mindig engem vesz az a rohadt kamera.
-Hé! Mi van?-hirtelen ragadta meg a vállam Liam, amint átvágtam volna a többieken, hogy végre friss levegőre jussak.
-Elrontottam.-feleltem szűkszavúan, majd kitéptem magam a karjai közül és elhagytam a helyiséget. 

***

Az első tábori megmérettetés után, a másodikra már feladva mindent mentem be, Liammel és James-vel magam mellett. Készültünk a dalra, szinte egész éjszaka azt gyakoroltuk, és maximum csak azért fogom magam odatenni, hogy ne rontsam le Liamet. Ő megérdemli, hogy továbbmenjen, sőt. Neki világsztárnak kell lennie, annyira profi. Nemtörődöm stílusban álltam színpadra, és nevetnem kellett a másik két srácon, akik szinte remegtek az izgalomtól. Talán ha nem adtam volna fel, én is így viselkednék. Valójában, nem tudom miért várom meg azt, hogy kitegyenek innen, mikor saját magam is elmehetnék. Kevésbé megalázó lenne. A dal közben, párszor Liamre mosolyogtam, tényleg mindent beletett, és én már csak csodálkozva tudok rá felnézni mindazért, amit megtesz. Megkaptuk a bólintást, és pár szóval illettek minket, majd elhagyhattuk a színpadot.
-Királyok voltunk!-ugrott egyet a levegőbe James, mire felvontam a szemöldököm. Ennyire azért ne legyen magától elragadtatva, mert még mindig Liam érdemli ki a fő dicséretet. Egyrészt mert ő noszogatott minket egész éjjel, hogy gyakoroljunk, másrészt pedig ő adott bele mindent a mostani szereplésbe. Megveregettem a hátát, majd sarkon fordulva igyekeztem a mosdó felé, hogy még azelőtt elintézhessem a dolgom, mielőtt visszaindulnánk a táborba. A tükörbe nézve azonban kissé megijedtem magamtól. Azt képzeltem, egy nemtörődöm srácnak tűnök, ehhez képest eléggé nyúzottnak nézek ki. Persze, sosem voltam jó színész. Utálom magam. Mielőtt kárt tehettem volna a tükörben, ökölbeszorított kezeimmel, fogtam magam és nagy léptekkel hagytam el a mosdót. Azonban alig jutottam valamerre, ugyanis amint kiléptem az ajtón, egy szempillantás alatt kenődtem a falra.
-Idefigyelj, ha nem szeded össze magad péntekre, nem tudom mit csinálok veled!-
Arcom lángba borult, fejemet hátrataszítottam a falnak, ám nem a félelemtől, amit meglepő módon, Louis Tomlinson válthatott volna ki belőlem. Sokkal inkább a hirtelen jött döbbenettől, és a közelségtől. Egyik keze a falra tapadt, amíg a másik a pólóm nyakát markolta, s szinte eszelős tekintettel meredt rám.
-Tudom mire vagy képes! Tudom, hogy megcsinálod! Nem adhatod fel! Itt nem!-hangja fokozatosan emelkedett, utolsó szavait pedig szinte kiabálva intézte felém. Beharaptam a szám, az orromon szívtam be a levegőt, vele együtt Louis illatát, amitől elernyedtem a karjai közt. Ennyire dühösen még a saját anyám se nézett még rám, sosem. Azt hiszem sikerült kihúznom azt a bizonyos gyufát Louisnál, lehet nem kellett volna.
-Én..-nyitottam szólásra a számat, és ficánkolni kezdtem, amint eléggé kínosnak éreztem a szituációt. 
-Pénteken úgy állsz színpadra, ahogyan a legelső meghallgatáson tetted. Megértetted?-lassan engedett el, felvonta ívelt szemöldökét, és hátrált egy lépést mikor sűrűn bólogatni kezdtem. Félmosolyra húzta a száját, majd megfordulva otthagyott. Zilálva, elkerekedett szemekkel meredtem magam elé, amint visszapörgettem az elmúlt perceket, és meg mertem volna kockáztatni, hogy beképzeltem az egészet de...Mégsem ez történt.
Ehelyett úgy tettem, ahogy Louis mondta. A következő két napban, megszüntettem a külvilággal való kapcsolatot, bezárkóztam a saját gondolataimba, és lélekben felkészültem. Már egyáltalán nem azon volt a hangsúly, hogy továbbmenjek. Hanem, hogy ne okozzak csalódást Louisnak.
Órákon keresztül gondolkoztam rajta, hogy vajon mit lát bennem, hogy vajon másokkal is ezt csinálja, akik feladják, vagy lehettem egy kiemelkedő központ ebben az esetben. Vagy csak tudta, hogy ha beáll mellém támasznak, nem leszek puhány. És még sok sok ilyen eshetőség felmerült bennem, de mindig ugyanoda lyukadtam ki. Nem szabad csalódást okoznom neki.
Az utolsó megmérettetésre a táborban, Liammel karöltve mentem. Elmondása szerint, örült, hogy végre beszélek vele, azt hitte tett valamit ellenem, amiért elutasítottam őt mindig. Izgalommal telve ültünk le két székre, és apró semmiségekről beszélgettünk, hogy eltereljük egymás figyelmét, valahogy azonban mindig visszatértünk a zenéhez, és a kemény mentorokhoz. Sok szerencsét kívántam neki, mikor őt hívták be a sok után, s tudva, hogy miután ő végez, már nem jön ide vissza, magamra maradva ültem le a földre. Maradhattam volna akár a széken is, de hóbortom a földön fetrengeni. Újonnan csak a gondolataimmal együtt maradtam, két napja ők a legjobb barátaim, ugyanakkor pedig az ellenségeim is. Párszor eldúdoltam a dalt, amit választottam, leforgattam magam előtt a szöveget és mintha csak kitervelték volna, mire a végére értem, hangzott el a nevem. A fekete ruhás, névtáblájára írt Emily vezetett az ismerős úton végig, kezembe nyomta a mikrofont és egy biztató mosollyal ajándékozott meg. Hosszasan fújtam ki a levegőt, és idegesen túrtam hátra a hajam miután kiálltam a zsűri elé. Vártam, hogy esetleg kérdeznek valamit, vagy bármi, ami kicsit fellendít, de semmi..Mind komoly ábrázattal méregettek, és valahogy éreztem, hogy az utolsó esélyemmel játszok éppen.
-Come and hold my hand, I wanna contact the living...Not sure I understand, This role I've been given..-kezdtem az első sorokat, egy pillanatra lehunyva a szemem koncentráltam a dallamra, a szövegre, és az érzésre, amit ez a kettő váltott ki belőlem.
-I just wanna feel, real love feel the the home that I live in..-hangomat megerősítve kezdtem az első refrént, ezzel együtt nyitottam ki a szemeimet. Egy emberre összpontosítottam, hiszen éppen egy embernek a véleménye számított a legjobban.
Méretes kő zuhant le a vállamról, és eszeveszett boldogság tört rajtam úrrá, amint végignézhettem, ahogy Louis ajkai széles, elismerő mosolyra húzódnak.